Nagygéc írásos története valamikor 1280-ban indul Nicolaus f. Symonis a Csák nemzetségből származó nemessel kapcsolatban. Az okirat egy záloglevél, amely igazolja, hogy Simon fia Miklós zálogban tartja Pete községet. A templom építését 1280-ban fejezték be, vagy már korábban is állt, nem tudhatjuk, mert ennél az időpontnál korábbi írásos emlék egyenlőre nem került elő Nagygécről.  Román kori építési stílusa, és a régészeti feltárás igazolja a XIII. századi eredetért. A következő írat 1308- ból származik. Mely szerint a Gécbe való Pál fia: Ábrahám a megye egyik szolgabírája, aki szintén felvette a Géc nevet. Már 1312-ben nádori emberként Kolcsi, Olcsva, és vetés ügyeiben jár el 1316-és 1320 között ismét szolgabíró. Már 1316-tól Szatmár megye alispánja és 4 szolgabírája a faluban kezeli oklevelét. Egyháza 1339-ben az erdélyi püspökség Ugocsai Főesperessége alá tartozik. Egyházának Miklós nevű papja 1332-ben 4, 1333-ban 2, 1334-ben 6 garas pápai tizedet fizet. A nagygéci nemesek 1333-ban perben állnak egymással, és mivel nem tudnak egymással megegyezni, I. Károly felkéri a vármegye vezetését, hogy vessenek véget a pereskedésnek. A békítés sikertelen, így Nagygéc négy részre szakad. A Dunántúlról idetelepült Csák nemzetség ismét bizonyította, hogy neki nem lehet parancsolni. A XIV-XV. században a Csarnavodai, Csáki, Bekcs, Darai, és Drágfi családoké.1431-ben Darai László kap rá nova donatiot "új adományt". 1436-ban csákiak vásárolt birtoka. 1439- ben Csarnavodai Miklós és lánya, Erzsébet kap benne részt. 1454-ben a Csákiak zálogba adják a Perényieknek. Ez a család hazánk észak keleti részének századokon át leghatalmasabb leggazdagabb családja. Ők voltak Nagygéc urai mikor a templom reneszánsz, gótikus részei készültek. Mellettük 1476-ban a Szántai Becskiek is birtokosai Nagygécnek, és ők maradnak urai századokon át. A XVIII. században mellettük még az Ibrányi, Luby, Nozdroviczky és a Pécsy családok rendelkeznek nagyobb birtokkal. A szabadságharc után Haynau vette meg egy részét Majláth gróftól. A XX. század első felében Luby Béla, Haynau hitbizomány és Dr. Szomjas Lajos a nagyobb birtokosai, de Nagygéc életében még sok kisebb család, valamit nagyon sok nagyszerű ember szerepet játszott. Így például Sepsiszentgyörgyi Czerjék Imre, és felesége (született Domahidy Etelka), Schwarcz Ferenc, Kaufmannok, Éder Rudolf, Löcherer Béla, Ozori család. Ezek az emberek mindannyian jó hatással voltak Nagygéc XX. századi történelmére. Kastélyokat, cselédházakat, utat, csatornákat, iskolát építettek, a tehetséges szegény gyerekeket tanítatták, templom részére harangot, hermóniumot ajándékoztak, és a felújítását, állag megőrzését is elvégeztették. Nagygéc határában feküdt Kisgéc, mely másodlagos település volt, és a XIV. században jött létre. A falu eleső említése 1339-ből való: ”sessio minoris Guechteluke”. Ekkor még tanyaszerű terület, szintén a Géci család egyik ága telepítette be, és maradtak egyedüli birtokosai. Majláth gróf tulajdonát képező területen, fejlődése igazán akkor indult meg miután a 1849-ben Majláth gróf 6000 holdas birtokát megvásárolta Báró Julius Jakab Von Haynau a Császár tábornoka.  A báró nem sokáig lakott Nagygécen. Leváltása után 1850-ben költözött a birtokra. Már 1852-ben Grazot tünteti fel lakhelyéül. 1853. március 14.-én éjjel meghal. A majort 1945 után felszámolják, a kastélyt viszont még egy ideig őrzik. Az 1956. évi helységnévtár már lakosok nélkül említi. Bónis Gyuri bácsi őrködöt körülötte sokszor elijesztve az oda kíváncsiskodó gyerekeket. A falut a XIX. század végen, és a XX. század elején Szatmár vármegye ékszerdobozának, a csengeri járás egyik legszebb községének említik. Erre a címre rászolgált, gyönyörű Árpádkori templomával, emlékparkjával, kúriával, kastélyaival, és az ezeket átölelő Erge patakkal. De nem különbül az itt született, itt élt, vagy gyökereik által ide kötődő nagyszerű emberekkel. A faluról a történetíró már több mint másfél évszázaddal ezelőtt így ír. ”Határa melyet a Szamos árvize kövérít, búzát, kétszerest, tengerit, zabot bőven terem: erdeje szép”. A nagygéci Református Templomra a tudományos világ még a XIX. század utolsó harmadában figyelt fel, amikor Henszlmann Imre Szatmár megye műemlékeiről szóló leírásában adott először hírt a román és gótikus templomépületről. Ám az 1986-ban megkezdett műemléki kutatásig csak az ő adatait ismételték meg a különböző összefoglalások, így a templom valós értékei háttérben maradtak. A kétéves kutatómunka nyomán ismételten láthatók azok a részletek, amelyek a nagygéci templomépület két építési korszakát élesen megkülönböztetik. A románkori, Szent Péter tiszteletére ajánlott templom minden bizonnyal a XIII. század második felében épült. A téglából rakott hajó falai fennmaradtak, a déli oldalt három félkörös záródású keskeny résablak törte át. Az északi oldalához sekrestye csatlakozott, ennek ajtaját a templombővítésekor befalazták, s a lebontott sekrestyét csontkamrának használták. A bejárat a nyugati oldalon volt, Henszlmann leírásából tudjuk, hogy ez is félkörös záródású, többszörösen tagolt idomtéglákból épült. 1896-ban a ma is álló háromszintes, zömök, gúlasisakos torony emelésekor a bejárat bővítésével tüntették el a félkörös záródást. A románkori templom szentélyzáródását nem ismerjük, ezt a gótikus bővítéskor az alapokig kiszedték, s a templomba történő temetkezésekkel lehetetlenné tették annak régészeti módszerekkel történő megismerését. A templomépületet kívülről nem vakolták így szépen érvényesült a hosszú lapos téglákból rakott falszövet, amelyben itt-ott mázas téglák is láthatók, míg a belsőt erősen meszes, aprókavicsos durva vakolattal takarták. A XV. század utolsó évtizedében vagy az 1500-as évek elején került sor a templom bővítésére. A románkori szentélyt lebontva, a hajó szélességével egyezően keleti irányban meghosszabbították. Az így kialakított egyhajós teremtemplom mindkét oldalán a régi és az új falak csatlakozását háromosztatú támpillérrel takarták. A déli falon a támpilléreket elbontották, majd mérműves, csúcsíves ablakkal áttört falszakasz következik. Az egyszerű, halhólyag motívumos kőrácsos osztóbordáit a barokk korban kitördelték, s a bélletzáródását is félkörívesre alakították. A nyolcszög három oldalával záródó szentély négy sarkának támpillérei közül csak egy áll, a többit lefaragták. Az északi oldalon épített gótikus sekrestyét is lebontották a reformáció idején, az ide vezető, kőből faragott, körtetagozatos szamárhátívben záródó sekrestyeajtót befalazták. A gótikus bővítést eredetileg hálóboltozat fedett, amelynek faragott kőből készült bordaindításai a szentélyben még láthatók. A déli oldalon a falban szegmentíves záródású ülőfülkét alakítottak ki, míg a szentély észak-keleti zárófalába kora reneszánsz, fogsordíszes szentségtartó fülkét építettek be. Nyílása négyszögletes pálcatagozatos keretezéssel, lent háromszögű lapos gyámmal, amelyen a kerettagozatok folytatódnak. A gótikus belsőt is csontszínű meszes vakolattal borították. A reformáció idején a XVII. században került sor a belső tér kifestésére. A Rómer által leírt és 1874-ben közölt adatok szerint ugyanis: "szentélyének ablaka csúcsából nő ki egy virágcsokor, mely több virágból, bimbóból és levélből van szerkesztve". A korábban középkorúnak hitt festésből azonban ma már semmi sem látható. A templombelsőn a legnagyobb átalakítást 1765-ben végezték, ekkor kapta egységes famennyezetét, melynek közepére "írott táblát" is erősítettek, ez ma már nincs meg. Valószínű, hogy szintén a XVIII. században készült a különálló fatornya is, amelyet a jelenlegivel 1896-ban váltottak fel. A két gótikus ablak közötti szószéket is a XVIII. században építették téglából, illetve gótikus faragott kövekből. (Talán az egykori karzattartó oszlopok lábazatából?) A vakolt szószék felett fából készült hangvető korona található. A hangvető korona és a berendezés a múzeum raktárában van. A templombelsőt, a falakat és a famennyezetet 1957-ben színes sablonnal készült mintás festéssel látták el, külsejét is ekkor vakolták újra, nem tekintve a műemléki szempontokat. Az 1970. május 13.-i árvíz óta az országban szétszóródott gyülekezet a templomot nem használja, azóta az épület elhagyatottan és elhanyagoltan várja a segítséget. Az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatója a XIII. század második felében alapított templomot első osztályú műemléknek nevezte. Amire építési értékeivel rá is szolgált. A szatmári református egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyve 1808. december 20-án, leltározta "A Nagy Gétzi reformata Ekklesia javai Ezek": Van egy Czinterme az Ekklesiának, melybe bele menne két véka búza Van egy Harangja mintegy 90 vagy 100 fontos, ez van ráirva: Nagy G./:az az Gétz:/curavit 1698. Mindig a Gétzi Reformátusoknak Lenni tudatik. Van egy Kő temploma, igen régi, mely emlékezhetetlen időtől fogva örökké a Reformata Ekklesia birtokába volt”. Aztán a felsorolás folytatódik, az emberek által adományozott sokféle ajándékról, majd folytatódik a földterületekkel, amelyekből kiderül, hogy ekkor a korábbi évszázadokhoz hasonlóan, Nagygécen él a Vármegye jó néhány elöljárója. Az írás utal arra, hogy itt lakik "Betsky Antal" a megye ekkori egyik főszolga bírája, valamint említi "Benedekfalvi Lubi Károly"-t a vármegye első alispánját, és "Pétsi József"-et a vármegye főpénztárnokát. Nagygéc a szabadságharc idején a vármegye nemzetőr központja: 1848 tavaszán Szatmár vármegyében a legnagyobb gondot a vármegye keleti részé lakó románok okozták. Ezért a Nagyari Luby Zsigmondot az aranytollal kitüntetett főjegyzőt bízták meg áprilisban a nemzetőrség megszerezésével. A felvételre kerültek századokat alkottak, és kiképzést kaptak. 1848. július 27-én Nagygécen került sor az eskütételre. A Nagygéciekből a tiszti karba került: Gál János tizedes, Péchy István kapitány ő kapta meg a szatmári vár várnagyi tisztét. Szász István szintén Kapitányi beosztást kapott. Pécsujfalusi Pécsy Károly nemzetőr őrnagy, ő korábban a császári 10. huszárszázad kapitánya volt, de azonnal csatlakozott a szabadságharchoz, és Bem tábornok seregében ő vezette Szatmár vármegye lovas csapatait, valamint Ugocsa vármegye lovas csapatait. A bukás után meg is kapta a várbörtön ítéletet. Nagygéci magyarság viszonya a betelepülő idegenekhez és a különböző vallásokhoz: A XIX. század elején összlakosság: 327fő, 255 református, 45 római katolikus, mellettük 18 görög katolikus román és 9 izraelita zsidó élt. A XIX. század végére (1892) a lakosság, és a vallás változása: összlakosság létszáma: 572 fő, 428 magyar, 67 izraelita, 75 német, 1fő román, 1fő egyéb. lakosság növekedésé: 1,75 Hit szerint: református 378, római katolikus 68, görög katolikus 55, evangélikus 2 fő, zsidó vallású 67 fő, görögkeleti 2 fő. református: 1,5  ( növekedés) római katolikus: 1,5  görög katolikus: 3 izraelita: 7,5 görögkeleti: 2 Azt hiszem, mint a statisztikai adatok is mutatják, hogy a középkorban, még Nagygéc lakosságát kizárólag magyarság alkotta. A XIX. században a nagygéci emberek befogadóak voltak az idegenekkel szemben, és velük teljes békében éltek, származásra, és vallásra tekintett nélkül. Az idegengyűlöletnek, antiszemitizmusnak, nyoma sem volt, mivel láthatóan egy ilyen kis zárt falu közössége is fenntartás nélkül befogadott nemzetiségeket,vallásokat. A különböző nemzetiségek, etnikumok, vallások a magyarság kultúráját gazdagítva, erősítve alkották az egységes, fejlődni képes Nemzetet. Sajnos manapság ezekben a dolgokban tévesen ítélik meg a magyarokat.  A téves ítéleteket segítik azok is akik különbséget tesznek református magyar,katolikus magyar vagy zsidó magyar között. Véleményem szerint, akik egy homogén ember csoportot képzelnek Nemzetnek, azok a fasizmus eszméinek a rabjaivá váltak.

XIX. és a XX. században is szívesen költöztek Magas beosztású és tehetős emberek, Nagygécre.  Dr. Szomjas Lajos Államtitkár, Luby Béla országgyűlési képviselő, Éder Rudolf huszár ezredes, Löcherer Béla földbirtokos, Schwarch Ferenc földbirtokos kereskedő, Domahidy Etelka Domahidy Pál országgyűlési képviselő lánya, Sepsizoltáni Czerjék Adrianne Csilla. Szomjas Lajos: 1921-ben Földművelésügyi Államtitkár,1912-ben a község számára 79 méter mély 20cm átmérőjű kutat furat ajándékba. és élelemmel támogatja a falu lakosságát a nehéz időkben, a nincstelenek számára négy cselédházat, és birtokán munkát biztosít. Luby Béla: Országgyűlési Képviselő Szatmár vármegye gazdasági előadója, tagja a törvényhatósági és közigazgatási bizottságnak: Felszólal a Széchenyi Társulat kultúregyesület vármegyei népoktatásának gyűlésén, hogy a szegény gyerekeket minél nagyobb számban vonják be a közép, illetve a felsőoktatásba. Nagygécen iskolát építet és több szegény család gyermekét tanítatja Szatmáron.1903.március 17.-én az országgyűlésben követeli a katonák gúzsbakötésének, és kikötésének, megszűntetését a Honvédelmi Minisztertől. A Pénzügyminisztert felszólítja, hogy vessenek véget a mértéktelen adóztatásnak, mert ez a lakosság számára elviselhetetlen. Éder Rudolf: huszár ezredes, hadtest parancsnok. Felesége Luby Magda az Országgyűlési képviselő lánya. A Hadteste Székesfehérváron állomásozott. Löcherer  Béla: nevéhez fűződik a falu földjein a csatornák készítése. Felesége Luby Piroska, aki Luby Géza fehérgyarmati kerület országgyűlési képviselőnek volt a lánya. Schwarch Ferenc: Földbirtokos kereskedő. Ő az, aki értékesíti kiváló kapcsolatai által az uradalmak és a gazdák terményit, a nagygécben termelt élelmiszert Európa szerte eladja. Az emberekkel kiváló viszonyt ápol, a faluban, ha vita támad, mindig megtalálja az igazságos megoldást. Volt rá példa, hogy édesapját is elmarasztalta egy szegény emberrel szemben, ezért a falu nagyra becsülte. 1944 húsvétját követő első vasárnap deportálták a faluból, ami nem zajlott egyszerűen. A zsidó vallású embereket szállító szekereket a falu lakosai követni kezdték. A tömegben egyre több ember sírva hajtogatta, hogy ők ugyan olyan magyarok mint mi, csak a vallásuk más. Holnap a reformátusok, vagy a katolikusok következnek. A falu határában már a düh áradt az emberekből. Ezért meg is ált a menet ahol Schwarch Ferenc nyugtatta le a lakosságot. Csak annyit kért cserébe a csendőröktől, hogy elszavalja: A Szülőföldem Szép Határa című verset, hogy ezzel búcsúzzon el falujától. Domahidy Etelka: Az államtitkár anyósa, 1913-ban a szatmári úttól a falu végéig kövezett utat csináltat ajándékba. Sepsizoltáni Adrianne Csilla: Ő az államtitkár felesége, férjével megveteti a mogyoródombon a Kerekerdőt, ahol ünnepségeket rendez, egyházi és nemzeti ünnepeken főleg gyerekek szerepeltetésével. Az emberek később Csilla erdőnek hívják a helyet. A templom részére harangot adományoz, valamint hermóniumot vásárol, élelemért bárki fordulhat hozzá általában a kért mennyiség kétszeresét kapta. Nagygéc ragaszkodása a nemzethez:  1526 után betiltották a vármegye-gyűléseket, ezért azokat titokban lehetet megtartani, Szatmár vármegyében csak néhány falu vállalta ezt a kockázatot, természetesen köztük volt Nagygéc is. 1849-ben elkészül a Kisgéci pusztában a Majláth gróf által építetett kastély Haynau számára, amelyhez a báró vásárol több ezer holdas birtokot, Haynau Pesten hozzászokott, hogy előtte megalázkodnak félnek tőle, és kegyeit keresik. Például sokáig birtokolta Budapest Díszpolgári címét, viszont mikor 1950 tavaszán Nagygécre költözött, szembetalálta magát az emberek utálatával. Egyetlen uradalomba sem hívták vendégségbe, amikor a meghívásokat kötelezővé tette, akkor viszont egyetlen vendéglátó sem volt hajlandó az asztalfőre ültetni, ő viszont mindenképp ott szeretett volna helyet foglalni még olyan áron is, hogy a vendéglátó feleséget félre tolta,és az ott levő gyenge minőségű ételt fogyasztotta el. A nagygéciek legendákat terjesztettel róla, hogy a kastélya szobáit ember vérrel festi ki, vérrel teli vállukban fürdik, mindennap egy embert a pincében ledarál élve. A lánya testét szőr fedi, kutya feje van, és sikító hangot ad ki éjjelente. Ezt az utálatot visszahalja a báró, és 1852-ben már Grácz-ba költözik,és egy évvel később meghal. Mint látható Nagygécben döbben rá, hogy mi is ő az emberek szemében. Amint Szendrő Iván leírja Vérbiró. Nagygéc mind a két világháborúban, hősi halottakkal áldozott a nemzet oltárán. Az I. világháború után nem engedték meg hősi emlékmű állítását a győztes hatalmak. Ezért az elöljáróság a hősök tiszteletére a templom mellé egy tölgyfát ültetett. 1930-ban viszont emlékművet és emlékparkot létesítettek, erre az emlékműre került fel a II. világháborúban elesettek neve is. 1919.  áprilisában - májusában a románok határ menti településeket foglaltak el. Nagygécet is támadás érte, viszont a védekező székely hadosztály maradványa, és a leszerelt katonák kemény ellenállása a románokat visszavonulásra kényszerítette, így a falut nem tudták megszállni, viszont nagyon sok határ menti faluban már a templomokban is csak románul lehetett prédikációt hallani. 1920-ban mikor sorkerült a végleges trianoni határ meghúzására, Nagygéc a határ román oldalára került volna, de a fent említett személyek, akik a falu elöljáróságát alkották, önállóan tárgyaltak a román és francia tisztekkel, és elérték, hogy Nagygéc Magyarországhoz tartozzon. A határvonalban látható ma is ez a benyomulás román területre. 1936-ban határ kiigazításra került sor. Ekkor Pécsújfalusi Pécsy Szabolcs tárgyalásai a falu tekintetében is sikerre vezettek, mert 50 katasztrális holdat visszacsatoltak Nagygéchez. Ez a 486/1936 számú határozattal történt. Pécsújfalusi Péchy Szabolcsot Szatmár vármegye főispánját a falu elöljárósága 1940. november 12-én díszpolgárrá választotta. 1947-ben Nagygéc határában a román katonák meglőnek két embert, mert megunták, hogy a falubeliek semmibe veszi a visszaállított határokat, folyamatosan lefegyverzik a román katonákat, és a fegyverüket az Erge patakba dobálják. Milák Sándort halálos lövés éri, testvérét Bálintot térdén éri a lövedék, ezáltal a sérült lába használhatatlanná vált. A faluban katonai tiszteletadással temetik el Sándort, aki ma is a kis temetőben nyugszik. A határon a rendzavarások továbbra is megmaradnak, a géciek nem akarnak belenyugodni a visszaállított határvonalba. A kedélyek csak később nyugszanak meg. Ez a kis Hős falu, amely a XVIII. században, ahogy azt az (1783-1785) időszakban készült katonai térkép is bizonyítja, amely a táj szinte több ezer év alatt kialakult képét rögzíti, nem volt zsák település. A Csengerből érkező fő útvonal a Szamos hídján át Komlódtótfalu központján keresztül kb. 2 km után érkezett Nagygéc faluközpontjába, majd onnan folytatódott egészen Szatmárnémetibe. A XIX. század végén változott a mostani 49-es fő út vonalvezetése, amikor Csengersimát is bekapcsolták a Fehérgyarmati fő útba. Ez az útvonal már nem haladt át Nagygéc központján. 1970. május elején a számos vízszintje soha nem látott módon és gyorsasággal kezdett emelkedni. A hatóságok megtették a szükséges lépéseket a védekezésre. Kitelepítésre került Csengerújfalu és Ura községet a Szamos bal partján, a jobb parton fekvő községek köztük Nagygéc is biztonságba érezhette magát. Mivel ahhoz hogy a jobbpartnál szakadjon a gát, már a gátszakadásnak Dés-nél be kellet következnie. Aminek az esélye nagyon kicsi volt, mert ehhez olyan vízmennyiség kellett, hogy lezúduljon a vízgyűjtő területről, amit a napok óta ott kavargó ciklon esőzése sem indokolt. A Nagygéciek is lefeküdtek az árvíz estéjén, bízva, hogy nem érinti a falut az árvíz. Sajnos május 13-án éjjel féltizenegy tájban felzörgettek mindenkit, hogy azonnal menekülni kell, mert órák kérdése, és a falut elönti az árvíz. A falu elmenekült bízva abba, hogy az ár levonulása után, visszatérhet szeretett szép falujába. Hazatérve úgy nézett ki, hogy a falut vissza teleptik, és élhetik minden napi életüket. Elkezdődött a magasabb területek felmérése a telkek kijelölésére, kinyitott a bolt, posta, iskola, újra indult a termelőszövetkezet. Viszont ez csak néhány hétig tartott. Jött az új rendelet, hogy a falut el kell hagyni, mert veszélyes árvízi szempontból. Az emberek értetlenül fogatták ezt a rendeletet, mert ezt az árvizet megelőzően Nagygéc faluközpontjában évszázadok során soha nem tört be a víz. A döntés olyan súlyos volt, hogy 749 embernek kellett elhagyni szülőföldjét, rablók prédájává tették a fő úton levő 4 uradalmi kúriát amit alapjáig elhordtak. Valamennyi házát elbontották, a területét vádászterületnek nyilvánították, így a néhány kitartónak bizonyult embernek is menekülni kellet. A falu Ady ugarjává változott az évtizedek során. Nagygéc múltját, történelmét végleg el akarták törölni. Ez a világ legnagyobb butasága, mert a múltat és a történelmet nem eltörölni kell, hanem feldolgozni, és értékelni, majd hasznosítani kell a jelenben, felhasználni a jövő tervezésében. Vallási szempontból ez a kijelentés Istenkáromlás, mivel Istenek hatalma van a múltba, oda bármikor visszatérhet, és az Ő ténykedése igazgatja jelenünket, és vezeti utunkat a jövőbe. A nagygéci református templomot rombolta a természet legnagyobb ereje a víz, le akarta bontani a megtévelyedtet eszme, kifosztották a rablók, a tudomány feltúrta megszentelt földjét. A Templom mégis áll, közel nyolcszáz éve vagy még ennél is több ideje. Beteljesedett Jézus szava: ”És aki a templomra esküszik, nem csak arra esküszik, hanem arra is, aki benne lakik”. /Máté Evangéliuma 23. rész 21. vers/. Ezzel kinyilvánította, hogy a templom nem puszta kő, abban isten lelke lakozik, míg benne lakozik, azt nem lehet lerombolni. Isten az Ő házával jelzi, hogy nem mondott le Nagygécről, és egykori lakosairól. Várja, ahogy a Betesdai betegnek, Nagygécnek is legyen embere, aki segít bajában. Én bízom benne, hogy elérkezik ez a megmentő hamarosan. Juhász Ferenc  / volt nagygéci lakos /